SZERELMEK XV.

Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,

S ez minden jel szerint így is

Marad az idők végezetéig.

Ha szerettek: az elég!

Ember többet nem kívánhat.

Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.

Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai.  Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékeztemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.

Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.

Fűóceán lakói

(Serengeti, 1910 – Afrika)

Az egész világ egy nagy fűóceán, s mind a miénk.

Vándorlunk állandóan, megyünk a gnúk után északra.

Formás maszáj asszonyom már összepakolta edényeinket, addig hajlongott itt előtte, hogy meg is kívántam.

Ó, te éjsötét bőrű tömör húsú mezítelen gyümölcs, te, véremet nyugtatod, mint szavannát a szél, Piros szád és szemed foglya lettem.

Nincs még ehhez fogható gyönyör, mely felérne az enyémmel.

Az állatok itt már lelegeltek mindent, akkor biztosra vehető, hogy április van, és mi is fölmegyünk északra.

S ahogy a hőségben taposott, lelegelt fű, mi is újra és újra kinövünk, megújulunk.

Minden teremtett élő enni akar, s csak megy, hogy kielégítse vágyát. A gnúk felmennek egészen a Viktória-tóig, ahol sok az impala, meg is híznak tőlük a krokodilok.

Látnád, ahogy a gnúk átkelnek a Mara folyón, tapossák egymást, meg vannak veszve, hogy minél hamarább zabálják a friss füvet. Kis is fáradnak, s amelyiküknek már fogytán az ereje, azt a hiénakutyák tépik cafrangokra.

Hogy azok is milyen éhesek mindig!

A fürge gazellálat a gepárdok érik utol, s te olyat még nem láttál!

Eszik itt állandóan mindenki!

A zebrákat az oroszlánok tizedelik, s akit kiszemelnek, hát annak… Nem is tudom: minek szaladnak még annyit?!

Még jó, hogy egyébként a füves síkságon békesség van.

Akáciafa árnyékában megpihenünk, az asszonynak is oda kell adni, ami az övé, hát csak elnézem, hogy legelésznek egyetértésben az állatok.

A zebrák a hosszú fű kemény végét is megemésztik, amit meghagynak: lerágják a gnúk, a maradékot a gazellák.

A bivaly a leglustább, azt eszi, ami maradt. Alig valami.

S mindenki csak zabál és emészt!

Aztán költözködünk évszakonként. Sárkunyhót építek magunknak. Favázra levelet, sarat kenek, kívülre trágyát.

Az jól elűzi a termeszeket, mert azok is rágnának éjjel-nappal mindent. Kikészített szarvasmarhabőrt teszek a kunyhó tetejére, így nem önt el mindent az istenáldotta eső, ha vére elindul az égből.

Októberben újra visszamegyünk délre, addigra a költöző madarak is megérkeznek.

Egyszer szívesen elrepülnék velük, kíváncsi lennék: honnan jönnek?

Ott is esznek állandóan?

Beduin szerelem

(Rub Al Háli, 1931 – Arábia)

Folytatódott vándorlásunk a sivatag belsejében. Közeleg a tél! Visszanézek, tevéim sorban lépkednek mögöttem. Bolyongunk mi itt már évezredek óta, de mindig a tevék voltak életünk fő biztosítékai.

Már nem alszom egymagam. Asszonyom, itt mellettem, fejre csavart kelmével, olyan, mint egy smaragd, színarany foglalatban. Már nyolc gyermeket szült nekem. Tevéken ülve jönnek szépen ők is mögöttem.

Nem jártam a földön, sehol máshol, de asszonyomnál biztos nincs szebb, és szépségét őrzöm, amíg csak élek.

Embert boldoggá mi is tehetne, mint szerelme, akiért lángol?

Friss legelőfoltok tűntek föl előttem, kicsit még továbbmentünk, s ez a hely már alkalmasnak látszott, hogy itt egy időre megtelepedjünk.

Egy sor kifelé dőlő hosszú cölöp tetejére kötelekkel feszítettem ki a teveszőrből font, alacsony sátort. A nagyobb lányoknak már volt hajlékuk. Aztán a fiúkét állítottuk fel.

Végül egy nagyobbat emeltem magunknak és a kicsiknek.

Közben ellett az egyik tevém, s napokon belül még tíznek kell majd segítenem. És így megy ez!

Alig várom sokszor, hogy asszonyom mellé bújjak!

Te is így élsz, hogy mindig küzdesz valamiért?

S közben szeretsz?!

Mit is szeretnénk az életben, ha nem mást?