SZAPORODJATOK ÉS SOKASODJATOK!

SZERELMEK XIII.

Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,

S ez minden jel szerint így is

Marad az idők végezetéig.

Ha szerettek: az elég!

Ember többet nem kívánhat.

Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.

Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai.  Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékeztemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.

Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.

(1801 – Amazonas-medence)

A nap mindig úgy siet, hamar vége az éjszakának, s a reggel elűzi páromat. Vitte mérgezett dárdáját, bambusznád fegyverét, s elment vadászni. Majomra, madárra, tapírra, tatura. Ki tudja: mivel hozza össze a jószerencse? Ha semmivel: hernyó, méhlárva, dió, méz, gyümölcs akad itt bőven.

Jókedvem azért szökellt: szívemben beteljesült a szerelem. Ajka édes, csillogó, mint a kolibrié. Bármikor jöjjön: szeretője leszek. Addig is előbb maniókát reszelek, majd kenyeret fogok sütni. Aztán növényrostból övet készítek a derekára, amit most hord, kezd elszakadni, aztán a lábai között fityegő gyíkját még bekapja valami állat, s megnézhetem magam. Más nem kell neki. Mi, a Yanomani törzsbéliek nem takarjuk el a testünket.

Minek tennénk?

Amióta fölégettük a ház körül az erdőt, kigyomláltuk, kitisztítottuk: a megművelt parcellán egyre több a majom. Lopják a banánt, a maniókát, a kukoricát. Nem győzöm elkergetni őket! Nem is értem minek megy el messzire vadászni, amikor itt is üldögélhetne, s fúvókájával akkor lőne, amikor csak akarna. De hát a vadászat szenvedélye! Lopakodás, türelem, ügyesség, mind megvan benne.

Hát csak menjen!

Amikor hazaér, étvágya mindig felfokozott, s  gyíkját olyan fürgén nyomkodja belém, hogy borzongok tőle.

Ki tudja, ha otthon ülne, ez akkor is így lenne?

Átkozott majmok! Dézsmálják a kukoricát! De adok én nekik!

S ha már kint vagyok, szedek virágokat és feldíszítem a testem. Az orchidea a legillatosabb! Arra is rájöttem, az emberek hasonlítanak a növényekhez, virágokhoz. Ha orchideát kötök a nyakamba, párom, mintha húsevő lenne: harap, vágyakozik, nagy szájával közelít.

A végén még bekap!

De én sem vagyok különb. Ó, de sokáig vadászgat!

(Sundarbans, 1850 – India)

Az emberevő tigrisek hátulról támadnak, s itt, a mi vidékünkön csak úgy hemzsegnek ezek a falánk dögök. A Bengál-öböl szinte iszap és mocsár, a mangrove-erdőkben dús szárazföld és a tenger egybeolvad. A vad és félelmetes erdők sűrűjében ezek a csíkos ragadozók uralkodnak.

Asszonyomat egy hete rázza a magas láz, reszket, mint a levelibéka. Megcsípte egy szúnyog, és váltóláztól szenved.

Apám és a gyerekek elmentek mézet gyűjteni. Asszonyom sok kinint rág: legalább egy kis méz édesítse a száját, gondoltuk.

És még mindig nem tértek vissza!

- Ó, én édes gyermekem! – sóhajtott az asszony.

S ha már egy asszony sóhajtozik itt, biztosra vehető, hogy a tigrisek megették azt, aki után sóhajtozik.

Az én erős fiam, és drága apám! Ti is így végeztétek?! Hogy élhet ennyi undorító dög az Örökkévaló ege alatt?!

Végre hazaértem szerencsével. A méztől asszonyom felerősödött, a láz is elmaradt.

Azóta engem könnyű szárny repít!