Szaporodjatok és sokasodjatok!

Szerelmek XI.

Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,

S ez minden jel szerint így is

Marad az idők végezetéig.

Ha szerettek: az elég!

Ember többet nem kívánhat.

Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.

Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai. Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékeztemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.

Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.

Varanasi (Benáresz)

(1685- India)

Egy csónakban éltünk a benáreszi partoknál. Csókjaid úgy égtek ajkamon, az első éjszakán, mint szantál a máglyán. Nem volt ehhez fogható gyönyörűség, amelyet éreztem.

A folyóparton ősi hindu eposzokat énekeltek a bárdok, százezernél is többen ünnepelték Ganga születésnapját. A zarándokok bivalytejből készült, vajba mártott gólyahírszirmokkal teli kicsi papírcsónakokat bocsátottak a vízre, s meggyújtották őket.

Alkonyat óta világítanak a vízen lefelé hányódó, apró lángocskák.

A folyó megtisztító erejétől mi is megszabadulunk az újjászületések útjától?

Ma is hatalmasságok álltak a hamvazó lépcsőnél: gazdagok, előkelő kasztbeliek. Nekik vajon jobb, mint nekünk sudráknak? Úgy láttam: nem.

Egész nap égettük a holttesteket a halotti máglyákon: arapapagájok, búbos bankák, drongók és keselyük keringtek a Gangesz partján. Apáink és nagyapáink is ekképpen éltek. Számukra természetes, hogy a Gangesz partjához viszik a betegeket, vizébe merítik a haldoklókat, gondjaira bízzák a holtak hamvait, sok helyen a holttesteket is. Mi őszintén gondoljuk, hogy a Gangesz mossa majd el minden bűnünket. Ha valakinek csupán a csontja érinti a Gangesz vizét, akkor is a menny megbecsült lakója lesz, tudjuk ezt ősidők óta, s tudod-e miért? Mert a Gangesz ragyogó vize a Himalája „tehénszáj” jégbarlangjából bújik ki a napfényre. Sebesen fodrozódik fenyőfák, indiai cédrusok és skarlátvörös rododendronok mellett, útján a Bengál-öböl hatalmas deltájában fejezi be. A Gangesz a Tejút folytatása, közvetlenül a Paradicsomból áramlik, s a tisztulás istennőjének, a fürge járású Gangának megtestesülője.

Éjszakánként Ganga ringat bennünket hálócsónakunkban, egymás karjaiban mindig tudjuk, hogy bájaink varázsa soha le nem pereg, csak az őszi levelek, s mi mindig újra és újra megújulunk.

Tibeti életünk

(Potala Palota, 1694- Tibet)

Mint álmok és mesék birodalmát látlak téged.

Életemben fölkelt a nap, amikor megismertelek, s attól kezdve melenget.

- Senki sem maradhat közönyös, amikor meglátja az erőteljes és pompás építményt. Ezer ablaka ezer szemhez hasonló – mondtad áhítattal és megálltál mögöttem. A jakvaj lámpák finom fényében szinte felizzott tekinteted. Éppen a kiváló Lobszang Gyaco láma sírját restauráltam.

- Ez a legnagyobb sztupa – magyaráztam – szantálfából készült, négy tonna arany borítja. Itt a felületen – mutattam – mindenütt gyémántok, zafírok és rubinkövek.

- Gyönyörű! – csodálkoztál.

- Nem annyira, mint te – gondoltam, de még nem mertem kimondani.

- Fagyoskodva, éhesen, hatvan napig gyalogoltam apámmal, aztán egy kanyargó szurdok után hirtelen megláttam a Potala palota ragyogó tetőit a távolban. Elkápráztatott a látvány, apámmal a földre borultunk, miként a többi zarándok.

- S én előtted – gondoltam.

- Vezetőnk, egy hegyi pásztor mesélte az úton, hogy Buddha hegyén, a Potalán, természetfölötti módon, egyetlen éjszaka alatt épült fel a palota.

- A tibeti néphit képzelete szerint csupán – feleltem.

- Valójában az itt pihenő láma építette. De valahol az istenek műve is, és meghaladja az egyszerű halandók képességeit. Amikor a bölcsesség óceánjának lámája a palotába hívott, hogy a pusztító idő romboló nyomait eltüntessem a falakról, szobrokról, s először megláttam itt mindent, magam is ámuldoztam. Mennyi munkába tellett az itt látható húszezer szobrot kifaragni?

- Amíg élek, restaurálni fogok itt – mondtam neked, s azután sétáltunk, beszélgetünk, s te az enyém lettél.

S valóban egész életemben restauráltam: Lhásza szent városában ragyogott ránk a sok virág, karjaimmal ölelve háltál, kedvesem, s ez fontosabb volt nekem minden másnál.