SZAPORODJATOK ÉS SOKASODJATOK!

SZERELMEK XII.

Ti, Férfiak és Asszonyok: az idők kezdetétől keresitek egymást,

S ez minden jel szerint így is

Marad az idők végezetéig.

Ha szerettek: az elég!

Ember többet nem kívánhat.

Megkaphatjátok a nőt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok, s Ti, asszonyok, tiétek a Férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nőiességeket, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül ők örök vándorok. Pedig lelkük mélyén ők is csak arra vágyakoznak, amire Ti. Hogy szeressétek őket! S ők titeket.

Sokfelé csavarogtam a világban: mindenütt lenyűgözött az ember alkotta kultúra, ámulatba ejtett a természet, megigéztek, elbűvöltek az asszonyok. Japánban japán, Szumátrán batak, Ceylonban szingaléz, Óceániában fidzsi, Kínában kínai, Oxfordban angol, Európában európai.  Tekintetek, illatok és szenvedélyek fellángoló mécsesként égnek emlékeztemben: Thaiföld, Hong Kong, Gibraltár, Szingapúr, Indonézia és megannyi fény.

Feleségemmel közös életünket Indiában kezdtük el. Bolyongtunk Delhiben, Agrában, India ezer és ezer éves múltjának díszletei között, majd a szent Gangesz partján, az ősi Benáresz szűk sikátoraiban, s minden érintésünk, tekintetünk, sóhajtásunk és vágyakozásunk mintha időtlen idők óta meglett volna már. Távolodtunk a jelentől, a hindu zarándokok zsivajától, s úgy éreztük, egymás kezét fogva Ninive falai között járunk. Az ókorban, a legrégebbi időkben…, s a hömpölygő Gangesz sokkoló, erotikus bűvöletében láthattuk életünket, itt, a benáreszi forgatagban: eredettől a jelenig.

Termékenység a Titicaca-tónál

(Altaplino, 1723 – Bolívia)

Nekünk, Ayamara törzsbélieknek mindig ünnep elmenni a Titicaca-tóhoz, s ahányszor elvittelek, utána mindig gyermeket szültél nekem. Már tizenkétszer voltunk ott!

Ó, éjszakák, szerelemmel teli éjszakák! Bennem a vágy egyszer fellobbant, és égett szüntelenül. Duzzadt kebled puha párnám lett.

Amúgy egyszerűen éltünk sok gyermekünkkel ezen a ritka levegőjű, szegényes talajú vidéken, ahol éjszaka vacogtunk, nappal melegünk volt. És nem lehetett kiegyenlíteni! Zsúpfedeles vályogkunyhót építettem, a teraszos parcellákat, ahol gazdálkodtunk, körbe is kerítettem, hogy a legelésző lámacsordák, alpakák ne tegyenek kárt a veteményesekben. Krumpli, oka gumó és a quiona annyi fogyott nálunk, hogy ki sem szedtük a földből, már meg is ettük. De ha az  ember szívós mint az igavonó láma, megtermel magának itt annyit, amennyi kell.

Ma korán keltem, leöltem egy lámát, gyapjúját, bőrét, húsát is feldolgoztam, s ezt minden héten egyszer megtettem. Bőrből, gyapjúból ruha kell a gyerekeknek. A húst pedig ültetni nem lehet, hát vágni kell! A gyerekeket kiküldtem a legelőre, szaladgálnak, kergetőznek, a nagyobbak megülik a lámát, s közben össze is szedik a tárgya lepényeket. Ha valaki azt mondja nekem, hogy szarból nem lehet várat építeni, hát annak igazat adok, de hozzáteszem: ha a lepényeket fölkened a ház falára, s ott megszárítod: főzhetsz, melegíthetsz vele.

S ez sem mindegy.

Esteledik már. Asszonyom megszoptatta legkisebb gyermekünket, s megkérdezte:

- Nem megyünk el megint a Titicaca-tóra?

- Miért ne mennénk?! – feleltem.

S elmentünk.

Burmai nirvána

(Svedaung Pagoda, Rangoon, 1768 – Burma)

Talán egy másik, előző életemben már láttalak valahol, kedvesem. Az első perctől biztos voltam benne, amint megláttalak. Sokáig éltünk Rangoonban, egy borzalmas erejű földrengés után újjá kellett építeni Burma legpompásabb buddhista szentélyét, a Svedaung Pagodát. Visszaemlékszel?

Ez lehet a világ legragyogóbb helye!

A pagoda Rangoon északi részén, dombtetőn áll, egy óriási, megfordított haranghoz, kézi csengettyűhöz hasonló építmény, igazi aranytól csillog, mintha megfagyott aranyból formálták volna.

Az aranyművesek között dolgoztál te is, egész életedben. A hatalmas mű, amelyet létrehoztatok, aranyló hegyként magasodik a kisebb pavilonok, pagodák toronyerdeje fölé. A vörös és arany színtől fénylő szfinxek, sárkányok, oroszlánok és elefántok mind emléket állítanak nektek. Munkából hazatérve forrón öleltél mindig, ajkadról el nem apadt sosem a csók.

Szenvedélyünk már a nirvánáig csiszolódott?

Szöktetés a Góbi-sivatagban

(1749 – Mongólia)

A homokos, törmelékes, kavicsos pusztákon vágtattam a Góbi-sivatagban, lovam is mintha megbolondult volna. Akárcsak én! Mögöttem, vágtában, kedvesem. Ő csókolt meg először, sós füvek magasodtak teste körül.

Ó, sugárzó arcú leány, csókod, mint a nap sugara égeti tekintetem azóta is! Akkora láng gyúlt szívünkben, hogy a fergeteges szél sem érne most utol bennünket! Lovaink gyönyörű állatok, izmaik megfeszülnek, s nyílsebesen vágtázunk a homokdűnék között a sziklás vízesés felé. Nem adták a lányt, hát szöktettem! A csikó is fickándozik, kibújik anyjából, s félóra múlva már ágaskodik. Csak tizenhat éves vagyok, igaz, de addig ülök a lovon, amíg az állat ki nem dől alólam! Megélnék a jég hátán is!

Van itt egy szurdok, soha nem süt oda a nap, föllovagolsz, s a sziklás völgyben sétálhatsz az ezeréves jégtáblákon. Ölelkeztél már jégtáblán? A levegő testmeleg, a jég mégsem olvad el. Cserzett bőrt terítettünk a jégre, s lehűtöttük testünket. Csodálatos volt! El is határoztam, hogy elszöktetem a lányt, és megmutatom a családjának, hogy mire vagyok képes. Száz lovat kértek érte. Százat! Tudom, megérne ötszázat is, de egyelőre csak kettő van, ezeket üljük éppen. De megtalálom a bátyámat itt valahol a sivatagban, ad ő nekem kétszáz lovat, jurtát, felszerelést, néhány edényt ajándékba is. De én csak kölcsön kérem. Majd egyszer visszaadom. Száz lovat elhajtok apósomhoz, mert én nem veszem el a másét csak úgy! A bátyámat mindig nagyon szerettem és tiszteltem. A legvadabb csődört is betörte rövid idő alatt. Vágtában sose tudtam elgyőzni, de öt éve egyszer mégis sikerült.

- Most már férfi vagy, öcsém! – mondta és átölelt. Ő fog nekem segíteni.

Most megnézzük a vízesést, és már indulunk is hozzá. Feltűnt előttünk a mélybe zuhanó víz látványa. Mint fáradt ló szájában a nyál habzott a víz a szakadékban. A vízoszlop mögötti sziklákat permetezte a frissítő pára, itt sokáig hűtöttük vérünket kedvesemmel.

- Ha most gyermekünk fogant: Szurdok lesz majd a neve, szerelmem. S ez a gyönyörű test kilenc hónap múlva fiút szült nekem.

Apósom karjába vette a gyermeket és megszólalt:

- Elkötheted, visszaadom a száz lovat, fiam.